Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Azt mondják...

 

Azt mondják, születésünk pillanatában egy láthatatlan kéz már megírta a Sorsunkat.
 
Mindegy milyen elhanyagolhatatlan semmiség vagyok a megszámlálhatatlanban, különbözök mégis az emlékeimben, mit előre sehová sem kanyarinthattak. Remélem.
Nem vagyok biztos, hogy akaratom helytálló, mert annyi képességem veszett már el, fejlődött vissza, hisz olyanná kellett lennem, amilyen a többi. Egy valamim őrzöm, nem engedtem ki soha a kezemből, azt, amit sokan egyszerűen túlérzékenységnek hívnak.
 
„Mondd, anya, én miért épp hozzátok születtem?” – csúsztattam a kérdést felelőtlen infantilizmussal. Csak hallgatott, száján ragadt a szó.
Jogos szidalmait macskakörmökkel támadtam. „Nem én akartam, hogy megszülessek, nem tehetek róla, hogy vagyok!”
Millió mozaikból raktam össze „perlekedését” az embereket magából jogosan kitaszító természettel, hogy hálátlan én, semmi penészvirág, előrukkolhassak millió szemtelen kérdésemmel.
Már tudom, ha a görögök közé születek egy kis plusszal, pár hónap késéssel ugyan, szikláról dobnak le. A természetes kiválasztódás baklövését hozták volna így helyre.
 
… és én… és én csak énekelek. Egyetlen, fehérre meszelt szobánk falán – jól emlékszem – egy igazi poloskafogó lapult a Kossuth rádió „na jó, akkor most sugárzok”  néhanapnyi adásával. Zenéltek is mindenfélét. Mélynövésű voltam, hát aláálltam, áhítattal hallgattam, meg mórikáltam is, és mérgelődtem is, ha valaki zavarni merészelt.
„Psszt” – mondtam sokszor, s anyám azzal fenyegetett, leharapja az ujjam, csak mutogassak hozzá.
 
A Tisza mente csodálatos vidék, ahová – Lajos bácsi műhelykocsijának lehajtott, birkabéléses priccsén –  rengetegszer utaztam. Béci, a kocsikísérő, hűséges hallgatóságom volt. Béketűrően mosolygott, és rendíthetetlen nyugalommal hallgatta az étert hasító „szebbnél-szebb” nótázásomat.
A folyó közvetlen társaságában vetettünk horgonyt, innen csavarogtam a nagyokkal büszkén, mint egy flaszterjampi gyönyörű helyeken, hangulatos vendéglőkben, csodálatos virágágyások girbe-gurba ösvényein. Tán május volt, nekem integetett az összes csodás virág, és én lopni akartam belőlük, csak egyet, legalább egyet.
 
Megvesztem a „szálkáért”, a paprikás lisztben meghempergetett sült törpeharcsáért, ahogy akkoriban hívtam. A nemes alapanyag ott úszkált a mi Kavicsosunkban is, min telente többnyire a szomszéd gyerekekkel „lógtam”, és bűntudat nélkül, nadrágféken sinkóztam.
 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Június / 2020 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 37461
Hónap: 1717
Nap: 74