Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyszerűen

 

Mindig is igényem volt az egyszerűségre, a végtelenül lenyűgöző tisztaságra, ahol nincs más, csak a pontos szó, a félreérthetetlen, a minden lényeget magához ölelő gondolat.
 
Kicsit megmosolyogtam, ha a régmúlt idők kényszerűségében eggyé kopott emberi életek mozzanatait idézték, hol a rengeteg villózó gondolat kevés lényegre törő szóban fonódott eggyé. Pedig akadt idejük, hogy elégszer beszéljenek, mégsem volt mindegy, miért-kiért szólt a megformált hang.
A munka életereje különösen a szegénység-szülte világban kapott lángra, és kántált kényszerében inaszakadtáig iramot diktált. Monoton falta fel az emberek zsigereit, mégis ezer utat találtak, hogy a gyötrő, szorító muszájban lélegző léket vágjanak.
 
Ott fosztottam én is a kukoricát a nagyobbak közt, bár elsőre nem tudtam, hogyan kell. Senki nem szólt rám, hogy’ tartom a kezemben a csövet, s mert restelltem volna elmaradni a dolgos kezek mögött, hát lestem szorgalommal, milyen sebesen hull alá a tengeri számtalan szárnya, s bajsza hogy lapul a földre. A szemeket figyeltem, az árulkodó pillantásokat, amivel „elmondták”, jó vagy sem, amit művelek igyekvő gyerek kezemmel.
Inkább voltam a felnőttek közt, még ha csipkelődtek is; valahogy nem esett olyan rosszul, ha ők bolondoztak velem, mint a gyerekek húsba maró megjegyzései.
Néném kapta kézbe a szót.
-          Tudjátok, mivel dicsekedett minap Erzsa néném? „Az én Boriskám este varr, nappal fejt!”
Jóízű nevetés hullámzott végig az embereken, csak rajtam nem maradt nyoma. Nem értettem, mitől mulatságos az, ha valaki az estéli petróleumlámpa bizonytalan fényénél a varrótűvel mesterkedik, s másnap meg mind eltünteti a keze nyomát.
 
-          Te, Kató, ki is udvarol annak a lyánynak?
-          Hát Tóth Pesta, tudod, Margit ángyom retye-rutyájából való! – szólt a néném, és méltóságteljesen bólogatott hozzá.
 
Látszólag senki sem foglalkozott azzal, értek-e bármit is a sok igaz meséből, csak fogadott nagyapám bökött oldalba, és kérdezte mosolyogva:
-          Miért nem ugrálsz te is a többiekkel a hátsó udvarban? Meglásd, korán vénülsz, ha folyton köztünk esz’ a penész – mondta mosolyogva.
-          De nagyapaa! – szóltam kuncogva - ne mondj már ilyeneket, hogy lehetnék én korábban vén, mint a többi?! – s szem hunyorgatva cinkoskodtam vele.
-          Jössz holnap vizes-cukros kenyeret enni, kislyányom?
-          Megyek hát, de csak tíz óra fele, addig rendet kell pakolnom, meg boltba mennem, mert édes’ éjszakázik.
-          Jaj, mennyit öltöget az is az apádért! – szakadt ki a sóhaja.
-          De hiszen apám is dolgozik! – néztem rá értetlenül – hát miért öltögetne ő érte?
Nagyapa hirtelenjében megsokszorozta a keze munkáját, csak úgy szállt a sok fosztás. Nem szólt semmit, mintha előbb nem is az ő szájából kívánkozott volna elő az igazság. A szemem sarkából figyeltem. Nem nézett rám, nem is kérdezett többet, csak az ujjai szaporáztak.
Mindig csodáltam. Szikár, egyenes ember volt kívül-belül. Rendre fésült ősz haja jól illett hozzá. Szívesen simogattam volna meg, de nem mertem.
 
 
 
Pityu léromozott elő egyszerre, s felém tartott. Maszatos képén széttörölte az izzadságot, és máris hadarta.
-          Gyere, hamar, még egy valaki kell a játékhoz!
-          Hát csak emiatt jöttél, mert nem vagytok ki éppen…?! – fortyantam fel, s még pillantásra sem méltattam.
-          Ne kéresd már magad, meg különben is! Néha ölni bírnál, ahogy nézel, hát ki merne hozzád is szólni rajtam kívül.
Elnevettem magam. Mennyire jól ismert. Meg sem várta, hogy válaszoljak, már rántott is egyet a karomon, és sodort magával játszani.
 
Furcsa szerzetnek tartották, olyannak, akinek nincs ki mind a négy kereke. Kedveltem. Ritkán, de őszinte jókat beszélgettem vele. Néha elkalamolt a gondolatai közt, akkor el is hebehurgyáskodta az egészet, de tudtam, nem akarja, hogy belelássak. Tán szégyellte az őszinteségét, vagy tudom is én, mert ilyenkor bambán vigyorgott. Máskor is, mintha az egész világ mulatságos lenne fura esze járásának. Sok gyerek bömbölt volna, ha baj éri, neki mosolygott a szája, míg folyt a könnye, de sosem zokogott. Fiú volt, keménynek igyekezett mutatni magát.
Sosem csúfoltam, mert másként ütötte meg azt a mércét, amit sokan a „normális” jelzővel illettek. Nekem is szegezte egyszer a kérdést, miért nem piszkálom.
- Tudni szeretném, milyen vagy, ha meg csúfollak, sosem tudom meg – böktem ki nagy végre.
Nehezen birkózott meg az errefelé istenfélők hittanával, hát agyában szorgosan igyekezett helyet szorítani a sok szentnek meg a jó Istennek, mert hát az is valami hús-vér ember kellett legyen.
Izgatta hogyan élhet a Teremtő, s nem állhatta, hogy meg ne kérdezze:
-          Kató néni, mondd, van a te Jézuskádnak szóda vize, meg heverője?
Néném úgy nevetett, hogy a könnye csorgott, és fűnek-fának elmesélte ezt a pityus történetet.
 
Akkortájt még hárman voltak testvérek. Sokszor kellett a szemét legeltetnie a kisebbeken, míg apja dolgozott, anyja meg oda volt ügyes-bajost intézni. Néha én is betársultam, Pityuval vigyáztam rájuk, hogy ne kapjanak hajba. Mindenféle zagyvasággal terelgettük a figyelmüket az éhségről meg a hiányzó anyjukról, aki bárhogy igyekezett, sosem tudott időben érkezni a folyton éhes apróságokhoz.
A ház előtti poros-füves árokban játszottunk. Pityu azt mondta, most legyek én a tanító néni, és tanítgassam őt meg a kisebbeket.
-          Hát én veled egyidős vagyok – mondtam.
-          De te jól tanulsz, én meg nem.
-          Az a baj, hogy mindig mást csinálsz tanulás helyett!
-          Nem is igaz! Én hiába tanulok, sosem marad meg a fejemben.
Nem akartam tovább csatározni vele. Komoly pofát vágtam, és megsimogattam a testvérei kobakját.
-          Most énekóra lesz – mondtam felemelt fejjel – egy dalocskát tanulunk.
Öcsi napfogta ujját elhúztam az orrától, Marcsi port markoló kezecskéjét szépen szétnyitottam, koszos tenyerét a bugyogójába töröltem.
-          Így ni! Most pedig tessék figyelni! Aki előbb megtanulja az éneket, ahelyett ma én locsolom fel a járdát.
A kicsiségek látszólag nem figyeltek míg dalolgattam, inkább arra kószáló katicát reptettek ujjuk begyéről. Egyszeriben Öcsi csaknem hibátlanul énekelte vissza a könnyű hangokat. Marcsi egykedvűen hallgatta, csak a végén csapott le a kisöccsére.
- Te mulya, nem is úgy van a vége! – s már javította is a jóra.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.