Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamaszlélek (részlet)

Akkor még fogalmam sem volt, hogy az egéritatás mennyire jót tesz a léleknek. Nem bőgtem én sokat, igyekeztem szűkösre fogni, mert irtó rondán néztem ki vörös szemekkel, és maszatos pofával.

 

-Neked meg mi bajod? – szólt Lóci, ahogy kilépett Rikáéktól.

-Semmi, csak tegnap estére apám megint tütüzött és balhés volt! – hazudtam, de azonnal meg is bántam.

 

Peti fülig érő szájjal futott felénk. Beleharapdált az ajkába, míg az arcomat bámulta, majd húzni kezdett az orgonabokrok irányába.

-Figyelj, ha gondolod, mi is csinálhatjuk úgy…!

-Elment az eszed?! Két évvel öregebb vagyok nálad, és hogy gondolod az egészet!? Meg nem is vagy szerelmes belém!

-Nem is kell az, hogy az ember átölelje a másikat! – méltatlankodott, és durcásan elfordult.

 

Ahogy néztem ezt a fiúcskát, kis híján elnevettem magamat. Az jutott eszembe, hozni kéne a néném sámliját, hogy elérje a számat.

-Akkor? – pislogott vissza az őzike szemeivel.

-Akkor most megyünk és apás-anyást játszunk! – vágtam rá.

-Az jóó! – örvendezett, és szaladt a csomó szakadt plédért, hogy a kiöregedett asztal alá vonszolja. – De akkor Lóci meg Rika lesz az apa meg az anya, mi meg a gyerekek?!

-Ja! – mondtam kelletlenül, és betakartam a játszási tesómat az egyik használt takaróval.

 

Magas szélű, kör alakú helyen húztuk meg magunkat egy mélyedésben a virágágyás kellős közepén. Teljes egyetértésben szorongtunk, és néztük az eget. Mi voltunk a tökéletes család. Peti néha felvinnyogott mellettem, úgy imitálta, hogy foglalkozni illenék már a kisebbel.  Rika-anyu rám is szólt, legyek jó testvér, és nyugtassam meg a kicsit, ne ő figyeljen már mindenre. Nahát, nekem sem kellett több! Dajkálásból úgy megráztam a „tesómat”, mint Krisztus a vargát, hogy elhallgasson végre. Peti felröhögött, és mint a színházban a súgó, halkan odaszólt: - Nehogy már rajtam töltsd ki a mérged, mert nem fogok nyalakodni veled!

 

-Te, kis piszok, elhallgass, mert kirázlak a gatyádból! – sziszegtem vissza. Aztán összenéztünk, és majd szétpukkadtunk a nevetéstől.

-    Lócii! Arcsi megébredt, és téged követel! – szólt ki nagynéném a bejárati ajtóból, majd odafordult anyámhoz.  – Nézd már Kató, ezek a gyerekek hol nem játszanak!

 

Anyám kikukkantott az ablakon, és hímezett tovább. Sürgős volt a varrója, nem ért rá minduntalan felállni, hogy szemügyre vegye, mit is csinálunk.

Arcsi ébredés utáni kelt tészta pofázmánnyal dunnyogott valamit, hogy szomjas, meg hogy ő azonnal jönni akar hozzánk, és nem is kell pisilnie, meg nem is éhes. Hamar ott tanyázott a lábainkon ülve. Jó sűrű cseppség volt, gyorsan továbblökdöstük, mert zsibbadt a lábunk a súlya alatt.

-Lócii, na, én is hagy már odafeküdjek közétek! – nyafogta helytelen magyarsággal, de sosem javítottuk ki, mert ő még igazán kicsi volt.

-Gyere, de ne ugorj rám, mert szétváglak!

 

Arcsi úgy vágódott Rika és Lóci közé, mint egy nagyágyú. Lóci felszisszent, mert a fülét majd’ lesodorta a csapódás. Láttam Rikán, mennyire haragszik Arcsira, mégsem szólt. Lóci miatt sokat eltűrt ennek a kényesnek.

 

-Arcsi – szóltam rá méregből – mit képzelsz te! Attól, hogy kicsi vagy, nem csinálhatsz akármit! Legközelebb olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed!

 

Az unokahúgom azonnal elrohant, hogy beáruljon. Hallottam, ahogyan szapul, néném meg büngyörög neki, hogy majd jól elver engem, amiért ilyet mondtam. Anyám csak csóválta a fejét, és rosszallóan megjegyezte, nem kéne ennyi mindent ráhagyni erre a gyerekre.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< November / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 33536
Hónap: 188
Nap: 5