Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Két szál hóvirág

Kényszerpályán volt. Választhatott. Elmegy dolgozni, és akkor lesz valahogy, vagy sajnálkozhat, és akkor ...

Bújta az álláshirdetéseket, s mert próbálkozásai megszégyenítő pofonokba torkolltak, elhatározta, bármit elvállal, csak munka legyen.

Talán Ő, majd Ő tud munkát adni. Alkalmi munkát, igaz, mégsem baj. Semmi sem baj. Képről látta, a lelkét ismerte, gondolatokat osztott meg vele. Csak odamegy ismeretlenül, és lehetőséget kér. Úgy sem ismeri fel, idegen lesz. Csak neki nem.

Kevés holmit pakolt, használt farmert, kopottas felsőket, meleg kabátot, némi ennivalót, pár fontos apróságot. Korán indult, sok órás út változtathatta meg az életét. Bízott benne.
Pénze kevés, pár napra futja, ha megszáll. Kibírja, ő választotta.

A kora tavaszi nap langy-nyalábjai az ablaküvegen át szívesen pirongatták fakó arcát. Elálmosodott. Kicsikét szendergett is, feje önkéntelenül előrebillent.
"Nem akarok, még nem akarok álmodni, az még odébb van!" - villant át az agyán, és szemeit nem engedte csalókán lecsukódni.

Lustán kanyargott a busz a településen, ahová készült. Nem tudta, melyik megálló bólint majd, hogy jó helyen jár, hát találomra leszállt az egyiknél. Tétován nézelődött. Lábai úgy álltak, mint egy gyerekéi, aki nem tudja, melyik irányba induljon.
Szép hely - villant át az agyán - s hívatlan is Petőfi sorai csapódtak agyába: "Bejártam a rónát/Melyet átölel a Tisza-Duna karja/S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét/Az anya, úgy tartja."...
Most nem szabad effélékkel gondolnia, a versek majd a csendben kell, hogy társául szegődjenek, majd akkor, ha nehezen bírná.
A templom felé tartott. Ott úgy is sok ember jár-kel, hát megszólítja őket szállás miatt, meg a nevét, az Ő nevét is említi, merre is keresse, ha munkát akar.

Házak takarásában kimért telkek szomszédoskodtak egymás mellett. Néhány férfiember téblábolt ott látszólag semmittevősen. Halkan beszélgettek, gesztikuláltak.
Lassan lépdelt feléjük, meg-megrugdosott egy-két formásabb földdarabot, míg agyában a kép apró kockáit tisztogatta. Ő az! - hasított bele a felismerés - s fojtó, száraz torokkal, zsibbadt tagokkal közelített.
Igen, olyan, mint a képen, olyan, mint amilyennek gondolta, képzelte, akarta, hogy legyen.
Szakasztott olyan. Az a bizonyos "kisördög", az incselkedett vele, s hogy el ne mosolyodjon, az ajkába harapott.

- Jó napot kívánok! - nyögte ki reszelős hangon. Nagy Nándort keresem.
- Szép napja legyen! Én vagyok az. Miben segíthetek?
- Munkát keresek, bármilyet - hadarta kendőzetlenül - és szemével lassan fürkészte a férfi arcát.
- Rossz helyen jár. Amit én ajánlhatnék, az nem nőnek való munka.
- Nekem bármi jó - szalad ki a száján - bírom én a munkát!

A férfi elmosolyodott. Hirtelen végigszalajtotta tekintetét az asszonyon, s csak ennyit mondott:
- Nézze, itt nemsokára házak alapjait ássák, azt betonozzuk. Ez igazán férfimunka, nem asszonykéz kell ide.
- De én tudok, akarok dolgozni, tolom én a maltert, hordom vödörben, ha kell! - szólt kétségbeesetten, és nagyot nyelt.
Bánta is már, mi az a munka, csak legyen, végre legyen, s hát itt közel Őhozzá...

A férfi a társaihoz lépett, valamit beszéltek, majd kisvártatva visszajött.

- Nem tudom, kicsoda maga, honnan jött, és miért ragaszkodik ilyen munkához. Azt gondolom, menjen szépen haza, varrogasson, főzzön, s ha pénzre van szüksége esetleg a polgármesteri hivatal...

Keze ökölbe szorult, fejében pattanásig feszült minden ér. A szíve hangosan, méltatlankodva kalimpált, s csak annyit tudott kinyögni: - Kérem, ne becsüljön le engem! Kitartó vagyok, és érek annyit, mint akár maga is!

Elfordult, és csaknem kuncogott, ahogy az asszony szavai csorbán vágtak. Arcára erőltetett keménységgel határozottan így szólt:
- Holnap reggel 7 órakor kezdünk. Nálunk nincs kötött munkaidő, ameddig bírjuk. Minden nap, amit jól végigdolgozik, kifizetem. Egyébként van hol ellennie?
- Még nincs, de keresek - szólt az asszony bizonytalanul.

Elköszönt, s csak a lába nyoma igazolta, hogy arra járt.

 x x x
 
„Három az egy arányban keverünk, emberek! Kicsikét hígabbra, alig lehet kiönteni!” – pattogtak Nándor szavai.
 
Az asszony kerülte a fürkésző, kíváncsiskodó tekinteteket, csak arra ügyelt, ne maradjon le a többiektől. Néha halkan dudorászott, míg pamutkesztyű takarta tenyerei egyre lázadozóbban égtek.
A nap az ég delelőjén incselkedett már, mikor kicsit abbamaradt a munka. Buzgó kezek bontogatták az ebédre összekészített táskákat. Messzebbre ült a többiektől, szégyellte az ennivalóját. Úgy, mint annak idején napszámos anyja, kenyeret, kevés szalonnát, némi hagymát kotort elő.
 
Jókora betondarabokkal megrakott IFA-k dübörögtek a telkek irányába. Imitt-amott rozsdás beton- és gömbvasak kandikáltak ki az életunt rögök közül. Távolról úgy festettek, mint egy túlméretezett sündisznó óriástüskéi.
A Toldinak valókat maflafejű kalapáccsal kellett kisebbre váltani. Az asszony nekirugaszkodott az egyik behemótnak, de az makacsul tartotta magát, akárcsak ő. Az egyik férfi hatalmasat sújtott a „dög” felé, de bárhogy igyekezett, a szürke merevség kérlelhetetlenül egyben maradt.
Ezer szikra röppent szét az asszony dühével együtt. Hirtelen kikapta a férfi kezéből a bamba jószágot és foga közt szitkozódva odapörkölt az élettelen halmaznak. Nevettek. Hagyták.
Nándi félpillantásokkal nézte a jelenetet, s csak ennyit szólt. – Na, lökjétek csak félre, majd holnap nekiveselkedtek, most hordjatok a sarkakra is néhány öl vasat, hagy álljon ez az alap!
 
Öt óra tájt a gyér felhők takarásából még leskődő sugarak vetettek hengerbucskát a munkában ragadtakon. Fél óra múlva Nándor „feierabend”-et jelzett.
 
Szokatlanul nehéznek érezte minden tagját, szeme lángolt a fáradtságtól. Meleg, simogató tekintetre és fürdőzésre vágyott. Cseppnyi férőhely várta, meg egy kád meleg víz.
 
„Valami főtt étel kéne, minél hamarabb” – morfondírozott - de mert nem volt miben főznie, lázasan törte az agyát, honnan szerezhetne edényeket. A házinénitől kérnie nem nagyon akaródzott, ám, ki csóró, ne szemérmeskedjen – gondolta.
Az udvaron pár napja kiszemelt egy aliglábú, rozsdás lavórtartó állványt, arra teszi majd az edényt, alá meg tüzet rak. Eszébe villant, hogy hazafelé jövet egy keskeny erdősáv távolságtartón várakozik, ott elbajmolódik majd a főzéssel. Akad elég giz-gaz, száraz gally, amivel az egyszerű paprikás krumpli vígan megfő.
 
Szombaton csak délig dolgoztak. Tenyere jókora hólyagoktól tarkállott, némelyik mérgében kipukkadva sajgott.
A csöppnyi kölcsönkapott edényben hamar megfőtt az étek. Hosszan égbenyúló füstjel adta tudtul, kész az egyszerű gyomorba való. Épp nekilátott az evésnek, mikor apró neszezés jelezte, nincs egyedül. Nándor közeledett. Az asszony kezében megállt a kanál, arcát forróság öntötte el, alig nézett a férfira, míg az közel nem ért. Szégyellte, hogy így látja őt, kissé koszoskásan, kopott ruhájában.
 
- Ejha! Hát ennyire jó a szabad levegőn? – kérdezte a férfi, s hogy elűzze a nő zavarát, maga is letelepedett az étel közelébe.
- … csak mert sokszor főzök én otthon is a szabadban, gondoltam, most is jó lesz így – szólt esetlenül az asszony, és hirtelen jókora kanál krumplit túrt a szájába.
Nándor felnevetett. Közelebb húzódott a hamvadó tűzhöz és egy apró gallyal belepiszkált.
- Igaz, hívatlan vendég vagyok, de nem kaphatnék egy keveset? – kérdezte – és rámosolygott halványan a nőre.
Sajgó, repedezett ujjaival bizonytalanul a kopott műanyag tányér után nyúlt, szedett bele egy keveset, és átnyújtotta. Arról is megfeledkezett, hogy illendően jó étvágyat kívánjon. Tovább majszolt. Akár a háta mögé dobálta volna.
Szótlanul üldögéltek egy darabig, hallgatták a csendet. Egyikőjük sem mert a szavak mindent elrontó kérdezősködésébe fogni.
Nándor lassan felállt, leporolta nadrágját. – No, hát köszönöm a különleges ízes finomságot – szólt lassacskán - és hát nem is zavarnám tovább. Mindössze hírrel jöttem. Holnaptól máshová kell szegődnie. A betonozásnak vége. Egyik barátomtól hallottam, ügyes kezű asszonyokat keresnek kopasztáshoz. Ha érdekli, jöjjön reggel a szokott helyre, onnan majd elviszem.
Az asszony nagyot nyelt, és megköszönte az újabb lehetőséget. Amint a férfi elment, hirtelen összeszedelőzködött, érezte a koratavasz surranó hidegjét. Nem volt mire várnia.
Vékony dzsekije után nyúlt, mikor észrevette, hogy az ujján két szál hóvirág lapul zöldjéhez simulva. Rácsodálkozott. A fehér szépségeket arcához húzta, aztán papírzsebkendőbe rejtette a figyelmességet.
Nándor tisztes távolból figyelte. Csak a szeme mosolygott az asszony láttán, ahogy az cirógatósan örül a hóvirágoknak.
 
x x x
 
-         Na, mi lesz már, mikor küldöd azt a pénzt?!
-         Szia neked is! Holnap már a számlán lesz, fizetheted az elmaradott áramdíjat. – szólt az asszony az utcai fülke telefonkagylójába. Már mérges sem volt, meg sem ütközött férje faragatlanságán.
-         Kellett neked az Isten tudja hová menned, ki tudja, mit csinálsz ott?! – harsogott a férfi hangja.
 
Köszönés nélkül tette le a kagylót. A másik azt sem kérdezte, hogy van, egy bátorító szót sem hintett. Megszokhatta volna, mégsem tudja, még most sem. Itt-ott sebes kezeit vékony dzsekijének zsebébe csúsztatta. Szemeivel a macskakövet pásztázta.
 
Az apró konyhában a házinéni tett-vett. Ínycsiklandó illatok fricskázták orrát. Fáradt volt és csalódott. A zsebkendőben puhán megbúvó hóvirágokat óvatosan vízbe rakta. Hamar lepihent. Nándorra gondolt, és önkéntelenül összegömbölyödött. Nem mondhatja meg, ki ő, honnan jött, nem lenne jó egyikőjüknek sem, de mégis! Párnája hamar megnedvesítette fél arcát. Nem volt gyenge, csak nő…
 
Reggel a megbeszélt helyen várta a férfi. Mosolyogva nyitotta ki a kocsi ajtaját.
-         Akkor reszkethetnek a tyúkok? – tréfálkozott, és rákacsintott az asszonyra.
-         No hiszen, nem is biztos, hogy beválok! – szólt vissza mosolyogva.
-         Nem véletlenül ajánlottam, ahová most megyünk. Oda kell a szorgalom, a munkabírás.
Az asszony nagyot sóhajtott. Eddig legalább a férfi közelében lehetett, akkor nézett rá lopva, amikor jólesett, most meg…
 
A kocsi egy hatalmas tanyára kanyarodott be. Kihaltnak tűnt, csupán két hatalmas kutya éber vakogása vert éket a csendbe. Mindketten kiszálltak és elindultak a végtelen hosszúságú ól irányába. A vállalkozóval hamar megegyeztek, s már maradhatott is. Nándor mosolyogva köszönt el. Mentében még egyszer hátranézett, s ujjaival V-betűt formálva ránevetett az asszonyra.
 
Amikor csak tehette, kiment az erdősávhoz. Már nem kellett főznie, ebéd járt az új helyen, mégis jólesett a dúsuló fűben semmit téve kicsit álmodozni. Bárhol kalandoztak is a gondolatai, legvégül Nándornál kötöttek ki. Mi lehet vele? Napok óta nem látta.
A szűrt csendben kedvenc dalának foszlányai lopakodtak füléhez. Szerette a Guns’n Roses-t. Egy kocsi suhant el a sávval csaknem szomszédos úton, lehajtott ablakából ömlött ki a zene.
 
Hét elteltével ismét kedves helyén téblábolt. Kicsit szemerkélt, s a hirtelen jóidőtől kíváncsiságukban kikandikáló apró vadvirágok szomjasan nyújtogatták nyakukat a jóleső nedvesség varázsában.
Kocsi ajtócsapódására lett figyelmes. Önkéntelenül hátrafordult. Pillanatok múltán Nándor állt tőle pár lépésre.
-         Szép szemerkélős esős estét! – köszönt mosolygósan. – Látom, a főzés elmaradt ma. Tán a tyúk nem bírná el a forró lét? – kérdezte tréfásan.
Az asszony visszamosolygott. Nem akart ő ennivalóról beszélni, inkább ezer mást. Kiszorított magából egy kissé rekedtes köszönést, és nagyokat nyelt. Maga sem tudta, mit tegyen. Ment volna is, maradni is jó lett volna.
 
 
 x x x
 
Percnyi csend is alig lopózott, mikor Nándor moccant. Hirtelen megragadta az asszony két karját, és maga felé fordította őt.
-         Sosem kérdeztem semmi személyeset, de most itt az ideje!
-         Kivel állok én szemben, és mi hozta ide, pont hozzám?
Az asszony összerándult. Tétován emelte fel a fejét, zavartan a férfi szemébe nézett, és tudta, nem hazudhat, de az igazság mégis csorbát szenved most.
-         Mindegy az, ki vagyok. A szükség hozott. Számít ez? Nem köröz a rendőrség, nem szöktem. Csupán dolgozni akartam. Nem maradok én, csak míg muszáj, addig, hogy a nyavalyás életem buktatóján átjussak. Olyan leszek itt, mint abban a régi filmben a főszereplő, az, aki „Egy nyáron át táncolt”. Megyek mihamarabb, csak ez a rohadt pénz...
 
A férfi a fejét csóválta. Jó lett volna mindent pontosan tudnia, értenie. Érezte, hogy az asszony gondosan burkolt titkát így nem sikerül feltörnie. Lassan elengedte a karjait. Sarkon fordult. Alakját elnyelte az este.
A finoman szitáló eső lassú szorításban fonódott össze a tehetetlenség gyöngyszemfénylős könnyeivel.
Most, most kellenek azok a versek! Dr. Czeizel Endre könyve lapult a szállásán, ott a táskájában. Igen, „Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni?”, az kell, attól megnyugszik. Ujjai tétován simították végig Radnóti fényképét. A fajgyűlölet áldozata. És hol van Ő ehhez képest? Az életet nagyon kell szeretnie, mégha lába időnként ki is bicsaklik annak kitaposatlan útján.
 
Tompa egyformaság jött-ment a napokkal. Az istálló erős ammónia-szaga marta át a gondolatait. Eszébe jutott a sokszori éjszakai csirkeszedés-szállítás. Jó rég volt, még gyes alatt. Akkor is kellett a pénz, az a … Nem bánt semmit, azt sem, hogy eljött ide.
 
Gyakorta járta a keskeny erdősávot. Apró bottal játszadozott, mint gyerekkorában. Megint hős lehetett, Grimm mesehős, bármi, ami jólesett. Agyában ezer gondolat villódzott. Lelkes volt, izgatott. Meg kell írnia ezt. Nem baj, ha esetlen, vérszegény is az első írása, de majd később, ha olvas hozzá, tanul még, akkor tán igazival is előrukkolhat. … és itt van Nándor is, bármilyen keveset látja, mégis jó, közelebb van hozzá, mint valaha.
 
Augusztusba hajlott az idő. Az összegyűjtögetett pénz javarészt számlára került. Hírek jöttek-mentek otthonról, némi remény, ha hazamegy, ott is kerül apró munka. Kicsit szorongatta torkát, hogy három naphunytával itt hagyja a helyet, és többet nem láthatja a férfit.
 
Apró csomagja most sem volt több, mint amivel elindult. Örült is, nem is, hogy buszra száll. Titokban reménykedett, eljön még ő ide.
-         Kérem, rám érne egy percre? – hallotta az ismerős hangot.
Az asszony görcsösen szorongatta csomagját, és Nándor felé lépett.
-         Honnan tudta, hogy utazok? – kérdezte az asszony, és kíváncsian fürkészte a férfi tekintetét.
-         Én mindent tudok, majdnem mindent! – válaszolt Nándor, és kis-titokzatosan mosolygott.
-         Ezen a papíron van az e-mail címem, írjon nekem, ha hazaér. Nehogy azt mondja, nincs otthon számítógép vagy lehetőség, hogy elérjem, mert nem hiszem el.
-         Írok, ígérem, sőt mást is írok, leírom, miért jöttem, mi történt, míg itt voltam.
A férfi meglepődve nézett rá, de nem kérdezett semmit. Az asszony félénken nyújtotta felé a kezét, hogy búcsúzzon. Nándor sokáig tartotta a kezében.
 
A gondosan préselt hóvirágok fakultan is szépek voltak a szalvéta ölelésében. Óvatosan kiszedte őket, s egyik könyvébe rejtette.
Aztán írt, ott a szokott helyen, csak a valóságot kerülte szépen, azt meghagyta magának.
 
Nándor e-mailjében biztatás jött. „Jó azt ötlet, igen, ezt így írd meg, csak vigyázz, hogy az eljövetelnek nyomós oka legyen.”
------
 
Hát kell ettől elfogadhatóbb érv?
 
 
 
 
 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 33231
Hónap: 530
Nap: 19