Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Különben jól vagyok ...

 

Magam sem tudom, a sánta kutyát nehezebb-e utolérni vagy azt, aki sántikálva kerüli az orvost.
 
Jóvágású csontjaim fényképfizimiskáját vizslatta erősen két asszony. Egyik se tegnap zsolozsmázta már a hippokratészi esküt, annyi szent.
A jó öreg Röntgen hagyatékán okosodó utóbb azt is felkínálta, delfinbeszédes masinájával jól megvizsgál, hogy a csontkemény vázamat átugorva a puhább helyeket is megleshesse, hátha ott rejlik a dolgok mikéntje. Telt-múlt az idő, de abban egyetértettek, fogalmuk sincs, mi lelt engem. Elébb arra vitt a gyanakvásuk, sorvadnak az izmaim, de mert „beleüttem” az orrom az okfejtésbe, mást kaptak ki gyorsan a gyanúk sorából. Már-már az ortopédussal riogattak - magam sem tudom, miért - de hogy merre legyek a hét végén, arról nem szólt az orvoslás. Bántam is én, mit okoskodtak, csak enyhítsék már a kínom, így hát egy életem, egy halálom, összeszedtem a bátorságom, oszt jól megkérdeztem, mi a rosszt tegyek, hogy életben maradjak a következő vizslatásig. A határon túlon rekedt magyarok színe-javából mégis csak ideszegődött szakavatott szanitéc erre felírt nekem valami hitvány pirulát, amitől jócskán eltompultak az érzékeim, de annyira mégsem, hogy el ne jussak az elhatározásig: ha én egyszer rendbejövök, sűrű elnézések közepette bizony jól hátsó fertályon lódítom a lábammal, mert hát csak ki kell próbálni, mennyire hozta rendbe a „szénám”, törné ki a rossz az elméjét.
A végire cseppet elanyátlandotam, és azon törtem az agyam, fűzfapoétaságom hitvány férceit kire is hagyjam örökül.
Csepp remény azért pislákolt valahogy bennem, mert úgy agyaltam, azért is meggyógyulok, még ha nem akarják, akkor is.
Felvirradt a hétfő, így hát jól megkereshetnékem lett a doktorasszonyt, már csak tegye rendbe, amit elkezdett. Csuda vitte volna ezt a napot is, annyi szerencsém akadt hozzá, mint annak a bizonyos perszónának a jámborsághoz.
Gondoltam, lefoglalom magam, folytatom, amit kiróttak rám munkát, elvégre a lábam járatja velem a bolondját, nem a kezem.
No, de csak kinyílt a Nap kedve kedden is, igaz nem úgy, ahogy annak idején nagyanyám szólta az uraság szavaival: „Felvirradt az Isten szent napja, mars a priccs alá kapircsot keresni!”
Már erősen vakaróztam, menjek, ne menjek, ki tudja, mit eszelt ki ellenem a tudományok tudója. Nem igen tévedtem, mert jól összeszurkált, de az valahogy sehogy nem hasonlított a szúnyogok támadására. Magam sem tudtam, miért büntetett, mert ahol eddig rakoncátlankodott, napok múltán sem lett jobb. No, erre kapta a másik üvegcséjét, és ami csak benne volt úgy beledöfködte a fájós részbe, azt hittem nyomban pokolra küldöm.
Amúgy meg jól megszidott, ne akarjak már gyorsan meggyógyulni, és hát nem szívlelte a szerinte látványos fájlalásomat sem.
No, gondoltam, sűrűn jó lenne, ha helyet cserélhetnék, meglátnám, mekkorát szökne az ablakon keresztül, ha én böködöm.
Jó lett már majd minden, a görcs se állt a lábamba pár napig, gólyát se igen utánoztam.
Eddig se tettem, mert nyafoghatnékom se volt sosem, hát nem is tudták, minek megyek én orvoshoz.
Azon törtem a fejem, milyen jó, hogy elmúlt ennek a szurományosságnak a hatása, hiszen ahol eddig fájt, ott még mindig, csak már mellékes hatásként nem „okádok” lángot, mikor a levegőt kifújom.
Különben…. jól vagyok…

http://www.youtube.com/watch?v=WLvzMFv_eNg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.