Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Most és majd egyszer...

 

Felhúzott lábakkal ült a lépcsőn, arcát térdein oldalra fordítva pihentette.
-         Hülye vagyok – hajtogatta – mégsem baj! Lehet így is, ilyen rezgő gondolatokkal is kapaszkodni, csak kibújni a bőrömből, azt nem…
Vacak semminek érezte magát. A nap hiába hozta lázba a föld alját, a szeme mást akart látni, az ismeretlent.
Gyerekhang csapott bele az önsajnálatosba.
-         Anyukaa, én olyan nagyon sajnálom az elefántokat! Tudod, azok nem tudják piszkálni az orrukat – csivitelte a bicikli hátulján izgő-mozgó szöszke.
Akaratlanul felnevetett. Karja hanyagul lógott megnyújtóztatott lábain, míg kacarászásából lassan hatalmas levegővétel lett. 
-         Most bemegyek, és lázba hozom magam, a nemjóját! Így nem lehet, nem akarok…
 
A rádióból Eric Clapton dala szólt. Megállt, és vele suttogta halványan a „Mennyek könnyét”, már ahol tudta. Sosem tanult táncolni, az igazi koreográfiát csak tévében látta, most mégis ott, egyedül kicsit jólesett ösztönösen fordulgatni, közben élni, amit ő átélhetett.
- Hát akkor peregjetek, bánja a fene! – szipogott és hatalmas trombitálással kifújta az orrát.
Gyorsan két hagymát megfosztott a takarólevelektől, mert valójában azok csalták ki ezt a sok mihasznát a szeméből.
-         Na, gyorsan szentté avatom magam – gúnyolódott félhangosan – elmormolok két Miatyánkot, szárnyat növesztek, és osztom azt észt.
 
Az ajtó nyafogva nyílt, kicsi Tilla lépett be rajta mosolyogva. – Fúú, téged is így megkönnyeztet? – kérdezte csodálkozva, míg a konyhaszekrény ajtaját nyitotta, hátha belelopózott valami finomság, míg oda volt.
 
-         Aha, marhára tud csípni, de megbánja, mert szétszabdalom! – szólt erőltetett krákogva, nehogy a hangja elárulja.
-         Fenébe is, hogy nem tudok én olyat, mint a Scorpions, szeretnének sírni, de az istennek se jönnek azok a gyöngyszemek.
 
Kezdetleges versikéje ötlött az agyába, az első, az a botor. Hirtelen újra nevetés rázta, mert
eszébe jutott, hol is ihlették meg ezek a sorok. Hát persze, ott, ahol a legjobb gondolatok születnek.
 
-         Ejnye már, hiszen vigadni kéne, elvégre magyar vagyok! – határozta el, bár szája fanyarul szalutált a gondolathoz. Na, jó, időnként az is sírva teszi, no, de nem én!
 
„Amikor feljöttél hozzám, majdnem meghaltam. A kutyámat kínomba’ háromszor megharaptam…”. – Ez kell nekem! – s már idézte is agyában Verebes előadásában az egykori Zorán szám paródiáját.
Vígan sercegett a hagyma a lábos alján, kavarintott rajta. A lehajtott ablaküvegben nézett szembe magával. - Csak mosolyogni, csak bátran, csak tessék! – jött a biztatás, onnan belülről, és Sinead O’ Connor hangjából, mert azt mesélte: „Senki sem ér fel hozzád”.
Pedig nagyon magas sem vagyok, mindössze 164 centi.
 
Bon Jovi lassúzott onnan a hangszóróból. Valahogy jó volt tipegni rá két konyhai mozdulat közt, meg elképzelni milyen lehet a rózsaszirmok közt megbújni, vagy két kézzel szórni mindüket a levegőbe.
-         No, jó, mindez szép, de mondjuk 20 év múlva hogy’ nézne ki ugyanez az oszteoporózis ölelésében?! Hangos nevetése köhögésbe fulladt.
Az se lenne baj, csak valaki a közelében lenne, az a valaki, akitől hosszabbak lennének a nappalok…
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.