Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


mostmár, tényleg ...

 

Megfogadtam, csak akkor, ha visszakapom a hitem, csak akkor…!
 
Minden nehezen megy, mindig mindent ki kell várni, keserves az idő, amit fogva tartunk, és ami foglyul tart.
Csökönyösen hiszünk valamiben, a saját akaratunkban, a saját igazunkban azzal az ádáz elhatározással, csakis az a mindenható.
Várunk, ha kell fél évet is, s mert a fejünkre olvassák, mit nem szeretnénk hallani, hát nevetünk, mint egy gyerek, s jön az önkéntelen kérdés: „hát ilyen vagyok?”
 
- Bizony, bizony! S ha páréveske lenne, tán toporzékolt volna is! – legyintett, de rá se rántson, ismerjük egymást! Mikor is született? Á, igen, mostmár értem, miért ilyen nyíltszívű, és szavakész! Na, igen, ikrek havában sírta bele a nagy semmibe, hogy megérkezett.
 
… és az utánzott hang, mit megütöttem, hűen hallottam vissza tőle, éreztem belőle a végtelen dacom, amivel tudattam, nem tűrök ellentmondást más akkor vélt igazával.
Most ádázul hallgatok, rábízom magam a nyilvánvaló igazságra, s itthon fájva még, de tudom, több, amit tett egyszerű futószalag-vizslatásnál, más ember, mint hittem.
Végtelenül jóindulatú, kivárt, tudta jól, én is tévedhetek.
Mennyire félreismertem! Mennyire azt hittem, élő példa vagyok arra, hogy bakit kövessen el velem szemben, akire figyelni illenék valamelyest, hiszen egy vagyok a sok közül, de hát ott lennék a szeme előtt, a közelében, és mégis játszik csak, pedig nem bírok el minden fájdalmat. Jól tudta, és jött, bejött a szabadságáról. Úgy csinált, mintha egy nélkülözhető apróság lenne, hogy megnéz, és rendet tesz a fájdalomküszöb környékén.
Ezerszer is belevágott már az agyamba, amit korábban mondott, hogy őt sosem hallgatja meg senki, pedig erősen fáj a dereka, de kit érdekel ez?!
Elemi erővel robbant ki belőlem:
- Hát idefigyeljen, majd kézbe kapom én magát, jobb leszek, mint egy masszőr, mert tudnia kell, gyógyító kezem van…”, és hahotáztam.
Ő nem, csak ott belül, láttam a szemén.
- Szaván fogom – mondta, és legyűrte a nevetését.
- Legyen! – vágtam vissza, mert az utolsó szó, ugye…
 
Olyan könnyedén „játszott” körülöttem, és magyarázott, be nem állt a szája, hogy: „jaj, nem mindenkinél igaz ez a hangok adta hipotézis, és különben is,  ha nem is mindent csinálok jól, de azért értek ahhoz, amit művelek, és akkor is végig kell csinálja, mert mostmár meg kell bizonyosodni, és ha betolják a nagy csőbe, egyet ígérjen meg, hogy ki nem nyitja a szemét, s majd gondoljon egy csodálatos szigetre, vagy írjon verset, de nehogy ott és akkor akarja leírni, és, és, és…”
Már tudom, „elkápráztatott” az előadásával, hogy ne figyeljek, mikor avatkozik az életembe. Csalafinta volt, egy fiolát mutatott, s csak később vallotta be, hogy az az egy kettő volt.
Hagyta, hogy hasson a csodája, s bár hatott, itthon a varázslata kínosan szaggatott.
Nem meghálálom, de a köszöneten túl megírom mindezt, és idővel, mikor már jót nevetek az egészen, és elfelejtem a pukkancs vakarcsságomat a kínokkal együtt, megmutatom neki, hogy gyatrán, de megörökítettem.
Már nem akarom hátsón billenteni, már csak arra gondolok, komolyan vette az esküjét.
 
http://www.youtube.com/watch?v=ryNwSfFa16I&feature=related
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.