Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ócsa (1)

 

 
Hogy mivé nem vedlik egy valamire való „szile”?! … ha kell hasonmás, életalázatból hason mász’, és madárneveket tanul. Kellemesen keveri a fehérfejű réti sast a barna rétihéjával, de mit számít, belül szurkol, hogy a gyerek…, azért még hengerbucskát is...
 
Pitymallik. Kellemesen kavarodunk, szemünk résnyire, ajtófélfa pofoz, idő szorít, vonathoz futólépés. A fülkében helyre rakjuk a tüdőnket. Mosolygunk. Nézem, ahogy szemével még végigsimogatja a hajnali „Narad” szaladó arcát, majd könyv után nyúl, mint mindig, amióta csak felfedezte a betűket.
-         Anya, hoztad a kis papírost, amire Tibor útmutatásait leírtad?
Lobogtatom a fáradtra gyötört lapot. Kicsit elveszi, és az ujjkarcaimat gusztálja.
-         Érdekesen írsz, kevered a folyóírást a nyomtatott formával. Néhol szálkás, másutt meg gömbölyded jeleid vannak – mondja, mint aki épp a grafológiába ártja magát.
Dús szemöldökét mókásra formázza, ajkai szigorú kicsivé csücsörödnek, s már tudom, mire készül. Viccből-igazából elemzi jegyzetvallomásom monthy-pythonos humorával.
 
A személy komótosan bekecmereg a Keletibe. Motyóink fülbevalóként lógnak alá, mígnem előtűnik az újabb vonat. Álltában messziről integet, ahelyett, hogy lelépne a sínről és elvenné a kézgyötrő zugehört.
- Nem baj, mire meleg lenne, már ott is vagyunk! – biztat a maga 17 évével, Prodigy feliratú átizzadt fekete pólóban.
Július „langy” melegében lábujjig lehúzott ablak mellet kattog alattunk a fényes sínpár. Harminccal vágtatunk, de megtaláljuk benne a szépet.
-         Láttad a kövön sütkérező fürge gyíkot? … és nézd, ott, alig magasan azt a szitáló sast, fogadjunk, kiszúrta magának! – lelkendezik az én „nyomkövető Durrell-em”.
Figyelem minden mozdulatát. Kireppenne kicsi időre, ha tehetné, hogy mindent még közelebbről lásson, feljegyezzen, de lesz rá elég ideje, munkával teli kemény hete, amiért egy petákot sem fizetnek, de neki minden pénzt megér.
 
Ágról-szakadtan bámulunk Ócsa rétbe mártott állomásán. - Most akkor merre is? – kérdi bokáig érő bizonytalansággal.
Elvileg én lennék a felnőtt, hát megköszörülöm a torkom, és fejemmel biccentve megindulok előre. Mint „Az előretolt helyőrség” Senki Alfonza és Tuskó Hopkinsa tíz perc erőltetett menet után úgy határozunk, informálódunk, hol az a … madártábor.
Teremtett lélek sem poroz, csak időnként vág a bágyatag egyhangúságba - úgy a 138. sz. Szabó Ervin könyvtár irányából - kicsit édes-bús szomorka, itt-ott felvillantott magas „C”-vel.
- Ott mégsem akarnék tudakolózni – közlöm vérbizonytalanul – de a szemével biztat.
- Szép napot kívánok! – mosolyintom be magam a helyiségbe, mire „lehellet megszegik”, csak a pultos matat két nyúlt nyakú pohár közt.
Eszembe jut egy e-mail, miszerint végre elkészült a részeg-magyar, magyar-részeg kéziszótár, ilyesmikkel tarkítva:
„Éezsör. - Szeretnék még egy (utolsó) sört kérni.
Huubaze. - Sajnos úgy érzem, hogy rövidesen rosszul leszek.”
 
Néhány keresztben álló szem pásztáz lekozmáló lanyhasággal. Nekibátorodom és kérdezek.
-         Megmondanák, kérem, merre találjuk a madártábort?
-         „pévécsévé” – jön egy hang a kultúra megbicsakló hangján – majd fonalvesztesen folytatja.
-         „Majd, ha meglássák ezt a táblát, forduljanak jobbfele, onnan meg gyalogoljanak vagy háromszáz méternyit… na, ott lesz az!”
 
Kihátrálok, míg buzgón köszönöm az útbaigazítást. Lelkem egyik csücske vigyorgó képpel fogad, mire belőlem is kirobban a nevetés.
-         pévécsévé – mondom – ez a helyes irány.
 
Jámboran koptatjuk a flasztert, nyakunk többször is körbe fordul, hogy ráleljen a Pest megyei Víz- és Csatornaművek Vállalat táblára.