Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ócsa (3)

 

Eszembe villan hátulgombolós gyerekkorom, mikor simogatós eső takarja be a port s én visongva tapicskálok benne. Az érzés hasonló, de csak bámészolok, míg kezemből szökni próbál a sok istenhozta holmi.
- Húú, hogy nézel ki?! – szörnyülködik gyerekem, míg buzgón matat egyik zsebében.
Marék fűvel, méla undorral kotorászom a harcedzett terpedvények szutykát.
 - Hát ez még most is gyalázatosan fest, de majd én rendbe hozom! – ajánlkozik.
Tiszta víz híján kétköpéses papír zsebkendővel simítja a koszgyüleményt. Szótlanul nyelem a nevethetnékem,
- Na! Így mindjárt más – szögezi le elégedetten. Úgy döntök, legközelebb ilyen fizimiskájút veszek, hisz hasonló történésnél semmi dolgom se lesz velük.
Kaptatunk, már nem is érezzük az égetősre váltott forróságot.
 
Az út hirtelenjében elfogy. Nem csodálkozunk, mikor újabb PVCSV tábla ácsingózik szálegyenesen jó sercintésnyire. Mellette – tarka giz-gazok gyűrűjében – egy hasas kútkáva harapja körbe a finom humuszt. Amott, mélyen lehajtott fejjel, egy sorompó fogad, minek petrencés rúdját frissen lophatták ki Toldi kezéből. Sűrűn pislogunk, hogyan vigyük tovább az irhánkat.
 
- Na, hallod, se piros szőnyeg, se egy deka ember – mondom apró éllel – s még szigorú pillantása sem hallgattatja el a bennem lapuló kisördögöt.
- Tudod, mit, csúsztassuk alul a csomagokat, mi meg ugorjunk át a rúdon! – javaslom, mire hál’ Isten önfeledten felnevet. Emel kicsikét a „héparasztos virgácson”, és cinkosan követ.
Mit nekünk a hétágról szurtyongató nap, vidáman csicsergünk, hisz a célegyenes alig 500 méterről fixíroz.
 
Esti csend sincs, a talaj apró hegedűsei mégis magukról megfeledkezve hangolnak. A remegő levegőben, akárcsak egy távoli út öléből sejlik elő a fejre állított világ.
Takaros tisztáshoz érünk, zöld karjai közt sátrak gunnyasztanak. Jobbunkon nádfedelű kalyibák gömbölyödnek, szomszédságukban kétlócás faasztal ásítozik.
- Szerinted Tibornak eszében van, hogy jövünk? – pislog bizonytalanul, míg szeme után nyúlik kíváncsi nyaka.
- Kéne – sugdolózom magamnak – tán csak sok a dolga.
 
- Szervusztok, Csörgő Tibor vagyok! – lép elő a rekettyésből egy jó svádájú férfiember és kezet nyújt.
- Bocsánat, hogy nem vártalak benneteket az állomáson, de csak egy terepjárónk van, az is élelemért ment. No, cuccoljatok le, verjetek sátrat, addig én ellenőrzöm a hálót, akad-e újabb páciens! – mondja ezeréves közvetlenséggel, s már lép is távolabb.
 
Hely regiment, hát bőszen nekilátunk a ponyvahúzkodásnak. Hasznunkra van az otthonról hozott réges-régi kalapács, amolyan suszter kezébe kérezkedő. Bárhányszor ránézek, az öreg Sallai cipész jut eszembe.
Sokak közt az egyik volt, ki felett egyszer csak megállt az idő, és éltéig olyannak is marasztalta. Elégszer vendégeskedtem apró vályogházukban, mert anyám rosszallására hamar elgyalogoltam, lyukasra sinkóztam a cipőm talpát.
Konyhájuk felében szerénykedett kicsi műhelye, mi igazi kincs volt a kíváncsi gyerek számára. Kézzel faragott háromlábú széken ücsörgött hajlott háttal, s apró, valaha bokszos dobozkákból merte a mindenféle szeget, hogy telerakja szája szögletét. Göcsörtös ujjai nehezen engedelmeskedtek, mégis szorgosan kalapált. Alaposan átgyúrta a cipőt, hogy tartson, mert a szegények zsebe hosszasan ásított az ürességtől. Felesége, Mari néni, sosem hallott emberi szót, szájról olvasott. A család tűzhelyét őrizte, és olyan rendet tartott, hogy a bőrnyúzó szuronyos istálló légy is messziről kalapolta.
 
- Fáradt vagy? – kérdez mosolyogva – s rázom a fejem, mert visszazökkenek a jelenbe.
Hamar „lakberendezünk”, helyén a habszivacs, a hálózsák, néhány pléd, és ezer jótanácsom, miből az én álmodozó „lelkem” vajmi keveset jegyez meg. … azért bólogat, de szemeivel rég a madarak röptét öleli.