Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ócsa (4)

 

-         Már itt is vagyok! Látom, órák alatt össze is hoztátok a kéglit! – tréfálkozik a tábor lelke.
-         Ne aggódj, a fiatalember itt aztán nem kutyulódik el! Naphosszat a munka lóg majd a nyakában, csak bírja el. Mire eljön az este, azon imádkozik, mikor dörzsölheti össze a talpait.
-         Nem féltem én, mióta a tojás héját leszedtem a hátsójáról, no meg odébb is, csak ismerem! – szólok vissza. Meg is enne a rosseb, ha árva kukk nélkül hagynám.
-         Beszélsz valamilyen nyelven? – kérdi hunyorogva a tábor friss kisinasát.
-         Magyarul már egész jól megy. Angolból eltuszkoltak a középfokúig, német órákról meg hamar kiküld a tanárom a szemközti boltba kifliért. Szerinte más hasznomat úgysem venné.
-         Biztató – mosolyog Tibor – most aztán gyakorolhatod mindkettőt. Holnap érkeznek a „vadak”, s mert te előbb jöttél, már taníthatod is őket mindenre. Akkor lássunk is munkához! – ragadja meg a gyerekem vállát, és a hosszú asztalhoz tessékeli. - Van itt néhány begyűjtött jómadár, megmérjük a súlyukat, szárnytollaik fesztávolságát, s ha meggyűrűzték őket, beazonosítjuk. Adatvédelem ide, adatvédelem oda, kicsikarjuk a korukat, utána nézünk a fajuknak, és ami még elengedhetetlenül fontos.
Belemélyednek. Pár perc múlik, máris önálló munkát kér. Nézem őket, jól megvannak. Akár ott se lennék.
-    Gyere csak közelebb, te is segíthetsz! – tessékel Tibor, és kezembe nyom egy apró madárkát, verébtől kisebbet.
-         Tudod, mit tartasz a kezedben? – kérdi a nagyfiam.
-         Nem nagyon – mondom bizonytalanul – míg a cseppnyi jószágot szemlélem.
Csodálatos életke, könnyű tollborította szépséggel.
– Azt a fajta apró énekesmadarat, ami a nagyanyám portájával szemközti böhöm fenyő legtetején is ájulásig énekli a csőrét.
-         Nem tán a csicsörke, az a kis pihepuffancs apróság?!
-         Látom, megjegyezted – mondja kacarászva.   
-         Igaz, én csak fityfirittynek hívom, úgy egyszerűbb. Még hogy csicsörke….!
-         Hallgasd csak! – ajánlja – ez meg a tövisszúró gébics hangja.
-         Honnan veszed? – érdeklődik Tibor – hiszen ez a madár ritkán hallatja a hangját.
Mosolyog, mint mindig, ha nem akar valamiről beszélni.
- Jó tanáraim voltak – sejteti az igazság felét, mert meggyőződése, amit tesz, az vall róla, nem a kimondott szó.
 
A sok lábon terpeszkedő tábori konyha felé leselkedek, hagyom a szakértelmet rájuk. Kezemben pár doboz tea, némi kristálycukor, sejtem, hasznát veszik. Leteszem a polcra, ráérek szólni róla, ha indulok vissza.
Álmos fej bukkan elő az egyik sátorból. A hozzá tartozó törzs még sehol, csak egy hatalmas, oroszlánbőgéshez hasonlatos ásítás szeli a szelídzsongós csendet.
Az asztal felől nevetnek.
-         Na, neked is van egy arcod Sanyikám! – szól Tibor csipkelődősen. – Kialudtad már magad, hétalvó! Képes voltál négy órát egyhúztomban horpasztani, te világ lustája, te?! Mondd csak – fordul hirtelen felém – nem akarnál te is itt maradni? Megkérném mindkét kezed… főzzön 20 emberre legalább két hétig! Isteni elfoglaltság, filléredbe nem kerülne. Nincs szakácsunk…
-         Már, hogy één? – bődülök el a hirtelen ajánlaton. – Otthon van 4 gyerek, ötödiknek a férjem, meg munkahelyem is akad.
-         Úgy tudtam, két gyereked van, hogy’ így megszaporodtak hirtelen? – kérdez vissza.
-         Keveselltem az enyéimet, kipótoltam hamar máséival.
-         Hozd valamennyit! – próbálkozik nevetve. Nyersanyag akad bőven, sok önkéntes segít nekünk, vadat ejtenek, úgyhogy … Amúgy ne keresd a fiad, már elment, hogy a hálóból kiszedje a belekócolódott példányokat. Vigyázzák, nehogy eltörje a madarak apró, sérülékeny lábujjait.
Pörög, intézkedik, ezerfelé figyel. Csodálom. Magyaráz, mi merre, megnyugtat, vigyáznak mindenkire.
Könnyen megy a barátkozás a madaras táborlakók között. Fiam képe derűs, ahogy ballag vissza egy tegnap oktatóvá avanzsált fiatalemberrel.
 
Indulnom kell, megölelgetem. Hagyja, csak a hátamat veregeti szégyenlősen. Búcsúzóul nyakon önt pár megbízatással, mert mi más dolgom is lehet otthon, mint a szomszéd diófáján gyakorlatozó kékcinege fiókákat vizslatni, legyet, szöcskét fogdosni az akvárium csepp krokodiljainak, a rövidlátó gőtéknek.
- Jól figyeld meg a kis dagadékokat, még bátortalanok. Múltkor is kaptak az szülőktől pár taslit, míg végre vették a bátorságot, és megemelték a kényelmes segedelmüket. Ne csodálkozz, ha a gőték 1-2 napig nem fogadják el a kezedből az élelmet! Az enyéimhez szoktak hozzá, a változás miatt időre van szükségük. Fontos, hogy a kaja friss legyen, mert a döglött állatot nem eszik meg, hisz ragadozók, igazi vadászok. Tedd jó közel a szárnyuktól megfosztott legyeket, szöcskéket, hagy lássák, hogy mozognak! A terráriumban a barna erdei békát is etesd meg, légyszi’, ha lehet, ne a siklóval – mondja incselkedősen. Zsong a fejem, de nagyon figyelek.
 
A tisztás apró tavának szélén meglötyfölöm a harcedzett lábravalóimat, és útnak indulok haza. Darabon elkísérnek. Az elhíresült tábla szomszédságában kokettáló sorompó rúdja türelmetlenül szalutál, szívesen hasalna inkább a megszelídült meleg vízszintjében.
 
 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Július / 2020 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 38129
Hónap: 1782
Nap: 50