Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Otthontól Ócsáig

 

A porcfű fehér hónaljvirágait sosem láttam olyan közelről, mint mikor a szöcskék után vetettem magam. Deka nem akadt köztük, akik a gőték éhségét önként…
Mindeközben Charles Richter szeizmográfja vihorászva dörzsölte a markát, és a médiákat molesztálta vélhetően vehemens lökéshullámaim levadászása közben.
 
Lassanként megtelt a lépcső az ébredező apróságokkal. A legkisebb Kata apró darabokra dörzsölte tengerkék szemét, és a tőle megszokott leplezetlenséggel faggatott.
-          Mondd csak, eszünk ma reggelit? Te miért ugrálsz?  Méé’ a sortod húztad fel?
Nem szoktad borotválni a lábadat? Ugye nekünk nem kell semmi „bogárt” fogdosni ezeknek a kis rusnyáknak? Akkor diavetítőzől ma? Megyünk ebéd után fagyizni és bicajozni?
-          Minden lesz, ha sikerül legalább 3 nyiszlett példányt is fognom! – szóltam fogcsikorgatva.
-          Az milyen az a nyiszlett? – kíváncsiskodott a kicsike, és oldalra fordította ennivaló pofácskáját.
-          Hitvány, silány, vicik-vacak, alig valamire való, meg ilyenek… – hadartam.
 
Már két, alig vergődő áldozat szorult a markomban. – Na, jó, akkor most lássuk a legyeket, azok legalább nem babrálnak ki velem!
A késő reggelt noszogató nap sugarai erős sárga színt kölcsönöztek a ház falának. Szórtan lapítottak rajta a házilegyek, s tán egy-két istálló légy is ott pihegte ki a vérszívás fáradalmait.
- Hohóó, aratok! – gondoltam naivan, míg a két nyuvadóban lévő szöcskét csepp üvegcsébe csempésztem.
Hanyagul szelte a levegőt félkaréjba hajló markom, hogy a kellő pillanatban összezáruljon, mint a ragadozó-húsevő trópusi kancsóvirág „szája”, mikor áldozatát ejti foglyul.
… és mégis … semmi!
-          Na, várj, hoztam a légycsapót, azzal próbáld! – ajánlkozott a kicsi szókimondó, és biztatóan hunyorgott.
Most azt se bántam, hogy Isten ostoraként vertem zizzenőéket laposra. A menü különben is friss, igaz, nem mozog. Diadalittasan közelítettem velük az akvárium lakóihoz.
Őrövidlátóságai lomhán a felszín felé úsztak, kíváncsiak voltak, mi árnyékolja be a víz felső rétegét. Óvatosan tettem eléjük az egyik szöcskét. Darabig nézték, majd fanyalogva eloldalaztak. Mindhiába próbálkoztam, méla megvetéssel adták tudtomra, nem fogadják el akárkitől a mámorító csemegét.
A Nap párszor eljátszadozott a Holddal, mikorra a három gőtefi fehér zászlóval közeledett a víz tetejéhez. Bánták is, honnan a dőzs! Kapálózó áldozatukat a pillanat töredéke alatt víz alá húzták, és nyelték, mint a kacsa…
 
Toltam a napokat, mehetnékem támadt, hisz’ rövidebb volt a család egy gyerekkel.
 
A hirtelen zápor könnyes frissességbe öltöztette a füves talajt. Fellélegeztek a fák, hatalmasat nyújtóztak, hogy tisztára szívhassák Ócsa levegőjét. Fürgén csattogtam a flaszteren, és végtelenül sajnáltam, hogy nem nőtt egy fia szárnyam sem.
Az ismerős tisztáson tarka sátorkupacok dagadoztak, köztük, mint morzsát hurcolászó hangyák nyüzsögtek a népes táborlakók. Megkönnyebbültem, mikor megpillantottam a két ismerős arcot.
Ruhára emlékeztető kacatok takarták itt-ott a testüket, csak azt nem tudtam, mintájukon melyik a természet nyoma, és hol akad csípet tiszta felület.
Szállt a „hahó, szia, jó reggelt, morning, morgen, ”, s lassanként népes sereg vett körül. A lábaim komótosan gyökeret eresztettek, míg mindenkivel kezet szorítottam, s mert egyik szavukat a másikba öltötték, majd úgy jártunk, mint az „ecceri” asszonyok, kiket az esti harangszó is a kapuban ért.
Hamar mellém sündörgött a fiam, és fogai közül sziszegte:
-          Anya, mondj már valamiit!
Életemben nem éreztem magam olyan kukának, mint akkor. Épkézláb gondolat nem jutott eszembe angolul, csak az Alexander Fleming munkásságáról valaha bebiflázott többszörösen összetett mondat. A ténfergő verítékcseppek lassanként apró patakokká álltak össze bőrömön, és épp készültek útnak indulni, mikorra kinyögtem az első használható mondatot. Vesztemre, mert azt hitték, a többi már …
 
Alig két méter magas, szimpatikus angol tanárember közeledett, s mert hallotta hírét, hogy valaha utánam hajigáltak néhány albionos szót, lelavlibojozta a fiamat, s tudja az ég, még miket mondott, mert tán minden tizedik szavát, ha értettem.
Épp lepke-vadászatra indult. A nyakáról lelógó távcső kitartóan mesterkedett, hogyan ránthatná hasra. Mosolygós arcú angol hölgyek követték, a kémia és természettanok kedvelői, kik természetes közvetlenséggel anyáskodtak, és tanítgatták ezer dologra a lankadatlanul kíváncsi csemetémet.
 
Máig sem tudom mi az oka, de Tibor minden fehérnép láttán a konyha felé terelte a szót és a csapatot. Olyasmi lehet ez nála, mint Pavlov kutyájánál a csengő…
-          No, emberek, akkor lehetne is a krumplit hámozni az ebédhez! – harsogott vidáman, s kendőzetlen bazsalygással húzkodta elő a zsákokat.
A fáma szerint parancsot megtagadni nem ildomos, mert az képes megsokszorozni önmagát.
A csapat felének hirtelen dolga akadt. Pár, még reggelije utolját majszoló „vesztes” akadt horogra velem együtt. Időt húzva válogattunk a fa élű kések között, s mielőtt még megnyikkanhattunk volna, a „főnök úr” már ott is termett, és bőszen élezni kezdte valamennyit.
Fiam korú afrikai fiatalember ücsörgött a szomszédságomban. Lopva felállni készült, mikor hirtelen feléje fordultam, és megkértem, nem maradna-e mégis segíteni. Megadóan bólintott, és biztosítékul kivillantotta gyönyörű fehér fogsorát. Hogy így kínomban kiszorítottam egy kérést is a közös nyelven, a srác is nekibátorodott, s remek bikkfa angol nyelven kanalaztuk egymás információit. Már nem is érdekelt, mit és hol rontottam el a 12 igeidő egyik-másikában.
-          Látom, remekül elvagy! – közeledett mosolyogva a nagyfiam.
-          No, miről beszélgettetek?
-          Hát, nem gondoltam volna, hogy ekkora teherbírású faterja van ennek a szimpatikus fiatalembernek. Az anyukája második feleség a hét közül a sorban, akiről ez a gyerek úgy beszélt, majd elbőgtem magam, nemkülönben a négy édestestvéréről.
-          Megáll az eszem! Itt vagyok egy hete, s alig tudok valamit erről az inasról, te meg 20 perce beszélgetsz vele…
 
 
Világ életemben utáltam búcsúzkodni, tudom, ezt is átörökítettem a fiacskámba.
A gondosan összecsomagolt holmik között minden fontos apró-cseprőség ott lapult, mit csak adhattak az itteniek a híres természetbúvárok „lábnyomait simogató” gyermekemnek.
 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< November / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 33491
Hónap: 289
Nap: 6