Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sneci

 

Az apró, jelentéktelen csalihalat felénk snecinek hívják.
 
A szegről-végről rokon Misi ragasztotta rám, és így is kezelt, vagy csak én gondoltam?
Csenevész-penészvirágosan körülötte és a haverjai körül ólálkodtam. Labdaszedő kölyköt, meg amúgy hülyét is csináltak belőlem, mégis akartam a társaságukat. Úgy rúgták a bőrt, néha fel az égbe, majd belehaltam az irigységbe.
Misi plakátot is festett, és sosem ért rám. Úgy csináltam volna én is, de kinevetett, és csak legyintett: „Nem való az ilyen csipasz kezébe”. Na tessék, megint egy gúnynév, a csupasz verébfiókáé.
Sovány-nyurgaságom miatt, vagy ördög tudja miért, fiúvá akart fabrikálni, a maga képére alakítani. Elengedett kézzel kellett volna bicikliznem, és csúzlizni a madarakat. Bárhogy  igyekeztem, maradt nekem a szelíd öreg macskával a játék. Elő-előtört belőlem valami gondoskodásféle, mert nyári meleg ide, forróság oda, én bizony bepólyáltam mindenféle rongyba. A rokonság elő is vett ezért egyszer, mert a szegény pára, bármilyen türelmes is volt, ezt már mégsem tűrhette. Csapzott szőrrel, artikulált hangot hallatva rohant végig a portán, és tépte magáról, amit gondosan rászorongattam. Misi vigyorgott a legjobban. Talpát a talajhoz verdeste, úgy hahotázott, és csak ennyit szólt: „Te sneci, nem semmi nő lesz belőled!”
Gyakran behívott a nagyapjához, akit hiányomban én is nagyapának szólítottam, hisz egyik szülőmét sem ismerhettem már. Egyszerű ember volt, szerette a rendet.
Anyámon kívül úgy szólított, ahogy mindig is szerettem volna. Tudhatta, mert simogatott a szeme, amikor a nevem ejtette, akárcsak az enyimé.
Zsíros-cukros kenyérrel kedveskedett. Maga mellett szorított helyet, mert jóformán én voltam napközben a társasága. Imádta a virágokat, főleg a muskátlit, úgy locsolgatta őket, szinte jó volt nézni. Mindig azt gondoltam, beszél hozzájuk míg öntözi, pedig csak danászott.
-         Gyere csipasz! – szólt bazsalyogva egyszer Miska – zenét hallgatunk.
-         Nem akarok én most rádiózni – mondtam, olvashatnékom van.
-         Ráérsz azzal, most máshonnan szól a zene, gyere máár!
Kelletlenül állítottam be a konyhába, ahol valami érdekes szerkentyűn babrált.
-         Nemrég vettem plakátfestésből – szólalt meg nagy büszkén, és várta, hogy én is dicsérjem.
Közelebb húzódtam a furasághoz, néztem, mit művel vele. Fekete, középütt lukas, rovátkás valamit rakott felülre, oldalt bekapcsolta, mire holmi kígyó alakú, egyfogas bizgentyű kezdett el tekeregni, lassanként a közepe felé haladva.
-         Lemezjátszó – magyarázta, a tű szólaltatja meg a hangokat.
Hittem is, nem is, de eztán sokszor hallgattam, és mitagadás szívesen mórikáltam a tűcsalta dallamokra, mikor senki nem látott.
 
Rövidet „szalajtott” az év, mikor Misit egyszerre csak nem láttam. Kató néném, az anyja, nagy szipogva adta a tudtomra, hogy ezt az „istenverésit” besorozták, és csak nagysokára jöhet, eskütétel után. Váratlanul hazaállított rövidre nyírt hajjal, katonaruhában. Alig ismertem rá. Pillogtam, mikor berontott a házba, s furcsálltam, hogy mindenki a nyakában lóg. Mi lelte ezeket, hát hisz él?! Amikor a nagy ölelésekből kibontakozott, vett észre. Ott piszkáltam az ujjaimmal a sarokban, közel a lemezjátszóhoz. Odalépett hozzám, felemelte a fejem, és rám nevetett: „No mi van, te fiúk gyöngye! Megnyúltál, és már nem rövid a hajad, kinek növeszted, te?”
Kicsit közelebb húzott magához, összeborzolta a hajam, és megrázott, mint a vadkörtefát.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.