Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Több határon túl

A vonat fülkéjében idős férfi üldögélt. Beléptem, és illendően köszöntem. Maga elé pislogva viszonozta.

Percek teltek, míg azt hittem, monológot hallok. Rá se igen néztem, nehogy zavarjam, aztán rájöttem, hozzám beszél. Ügyetlenül kaptam el a fonalat, de kicsivel később szokatlan észjárásán végre kiigazodtam.

Ahogy a szükség hozta, nyílt meg. Őszinte kíváncsisággal tudakolózott, merre tartok. Tudja az ég, tán a szatyrából kikandikáló flaskájának tartalma is segíthette ebben.

Nem tett felesleges köröket, hogy megkínáljon. Elbizonytalanodtam, hogyan köszönjem meg a gesztusát. Nem szerettem volna, ha megsértődik, amiért nem húzom meg a hosszú utat nélkülöző nedűjét.

Füzesabonyban szálltam át az Intercityre, ahol anyagi szűkösséget kevéssé megélt utastársaim fesztelenül beszélgettek egymással.

Kukkot nem szóltam, inkább az ablakból lestem, mivé lett a vetés errefelé. Azzal a természetességgel beszélgettek, mint akinek nincs mitől, kitől tartania.  Akartam vagy sem, részese lettem a gondolatváltásaiknak. Pillanatok múlva készségesen igazítottak útba, mit, hol és hogyan találok meg a székes fővárosban.

Eltelt pár év, hogy jártam a Keleti pályaudvar környékén. Vonaljegyet egy utazási ügyes-bajos dolgokkal foglalkozó irodában vehettem, Vérnyomásom értéke Riva Rocci műszerének skáláján nem keveset mutathatott, mire sorszámot kaptam. Szorított az idő, hisz a vonat is késve érkezett a pályaudvarra.

Szerencsére elég rugalmasan kezelték a sokadalmat, így tíz perc múlva már a Metrón robogtam Kőbánya-Kispest felé.

A busz sofőrje nem volt épp úriember, viszket a tenyerem még most is, ha rágondolok. Nehezen viselem a lekezelő stílust. Bizonyára elege lehetett a napból, s a kevéssé jártas utasok sem dobták fel a jókedvét.

A Liszt Ferenc Reptéren szűken maradt időm pár dolgot venni. Amikor néhány ismert termék eurós árát megláttam, azt gondoltam, elhívom a forgalmazókat kapálni a szomszédos falvak egyikébe, ahol az őstermelőktől nevetséges áron veszik át az alapanyagot, és búsás árrések halmazata után ajánlják megvételre a gyanútlanabbjának.

Az egykori Ferihegyi reptér az öt évvel ezelőttihez képest gyászosan néz ki. A géphez vezető kapu inkább egy békebeli üzemi étkezdére hasonlított.

Akár az amerikai rajzfilm egyik jellegzetes figurája – Mormogi – kullogtunk egymás után, épp csak szembecsúszós sombrero és flinta nem volt nálunk.

Tudtam, a gépen "égi" árak vannak, de éreztem, muszáj ennem. Igaz, nappal volt, a szemem előtt mégis apró csillagok váltották egymást. Kisvártatva szebb lett a sok bodorfelhő az égen, amitől London Luton repteréig semmit sem láttam a tájból. A vakító kék ég alatt vízcsepp puffancsok takarták a szemem elől a sok csodát.

Elég nehézkesen cammogott le a jónép a fedélzetről. Csirizbe vagy bitumenbe mártották-e a lábukat, fogalmam nem volt.

Mert a procedúra az procedúra, várt az okmányvizslatás. Nagydarab néger alkalmazott kapott górcső alá. Nem tehetett róla, de még a szeme sem állt jól. Belegondoltam, ha ez álmomban előjönne, hétig széntablettát kéne szednem.

Kínnal mosolyogni próbáltam, hogy ösztökéljem, és elhiggye, én vagyok a fényképen, és nem egy balzsamozott múmiával cseréltem helyet. Megvillantotta hibátlan fogsorát, majd átadta az útlevelemet.

A kijáratnál gyerekem váltott lábakon állt. Mindenféle átvillant az agyán, tán a Yard bútorozott be, vagy önként belemerültem a reptéri fotografálásba…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.