Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Túl a harmincnyolcon

 

 
Jó ideje nem foglalkozom a korommal, apró módosítással kicsit inkább a kórommal, ami szemtelenül belém lopózott a minap.
 
Voltak apró előjelek, hogy a kerek inkább lapos, a befagyott és féléves kemény hórukk után mégis kiengesztelődött vállam dacoskodott, majd így szólt:
- Te, figyelj már, fogadhatnál egy hordárt ennyi cuccnak, amit cipelsz!
- Mit képzelsz! – horkantam fel – szórakozásból fecceltem beléd annyi energiát?! Tűrj, melózz, különben úgy jársz, mint az „egyszeri” lova.
- Tudom, tudom, mire hozzászokott az éhezéshez …
 
Szokásomhoz híven nyúlcipőt húztam, s mint akit épp törökök űznek, igyekeztem mielőbb hazaérni. Az ám, de valahogy elfogyott a levegő. Még ez is!
Hej, a keserves jó Istenit, hát már ebből se jut elég?! – mérgelődtem – és elkönyveltem, hanyatlok, mint a Római Birodalom. No, majd lassítok – határoztam el – beosztom az ájert, ha már ezt is árendába kapom, amilyen bolond ez a világ.
 
Biztos a mogyoró vagy az éger virágzik, ötlött belém, azért érzem magam ilyen kínosan, s már épp a télvégi temetésem szervezésébe kezdtem, amikor Őhetykesége a halántékom körül belém nyilallt.
Esetleg Mr. Flu-hoz lenne szerencsém? – villant át az agyamon, s puszta kíváncsiságból megnéztem, a jó öreg Celsius 100-as skáláján melyik előkelő hely az enyém.
Semmiség, néztem meg a beosztást, ezt holnapra kialszom.
 
Valahol a kerge tyúk és a részeg disznó közti állapotban ébredtem. Káráltam volna, ha lett volna hangom. Vidám volt a család többi tagja, végre egy szál hangot sem hallatok.
Életemben nem éreztem magam ilyen könnyűnek, szállni tudtam volna, ha a nehézségi erő meg nem akadályoz. Csupán az időnek nőtt ólomlába, s a máskor ripsz-ropszra meglévő főzőcske most sehogy sem akart véget érni. Ráadásul a fejem köré abroncs nőtt, míg belülre valaki a száztagú cigányzenekart szerződtette. Nem ám Flo Rida számot, még csak nem is talpalávalót húztak, csak boldog összevisszaságban cirpeltek belül.
Jócskán túl voltam a harmincnyolcon, amikor eldöntöttem, nem iszom Harpic-ot, inkább kis szintetikus C-vitaminnal próbálkozom. Amúgy meg gallér mögé behajintottam egy lázcsillapítót, biztos, ami sicher.
 
Talán mégsem a magasságos, de valaki mégis figyelmeztetett másnap, hogy hétágra...
Ja, hogy úgy, kelni illenék! – sodródott át az agyamon a gigászi felismerés.
Szépen sütött a nap, s a tél mocskát sikerült kellően illusztrálnia valamennyi ablaküvegen.
„Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém…”, dudorásztam a vetési varjak kellemetlen összhangzattanában, s egy semmiségnek ígérkező székmagaslatra szökelltem. Talán a „Szombat esti láz” utóhatása tartott még, mert hirtelen egy balra át beugrós libelle formációval talajt értem. Hogy én miket tudok! … és akkor még a Denise Billmann-féle piruettről nem is tettem számadást.
Node, mire ez a nagy kapkodás! – morfondíroztam, s egy jól célzott lépésváltással ismét elértem a szék tetejét. Laza mozdulatokkal kaptam le a karnist a helyéről, de most az is ellenem esküdött. Lágyan landolt a fedélzeten, s már csak a falból kiálló tartó kapocs helyét csodálhattam. Az üvegben már nem tettem kárt.
Jólesett a teraszra kivágtatni, bár a langy szellőnek mutatkozó fuvallat kissé keservesen esett.
 
„Tanár úr, én készültem…”, nagyon komolyan készültem. Hajpánt a homlokom köré, kellő bugyor a testemen, mint aki Alaszkába indul. Nekifeszültem a kinti üvegsikálásnak. Volt is sikerélményem, de még milyen! Viszontláttam valakit, akinek ugyan be nem mutatkoztam, de legalább jó alaposan szemügyre vettem. Velem szemben ugyanazt művelte, amit én, csak felettébb szörnyen nézett ki. Szeme, mint Káé, a kígyóé, onnan A dzsungel könyve lapjairól, amint éppen ezer karikával a szeme körül az aktuális ennivalót bűvöli. … és egyébként is, az egész valaki úgy nézett ki, mint egy fazék bab egy törlőruhával. Csak nem én…?
Már majdnem bizonyosságot szereztem, amikor az egyik kilépő idegszálamra terpeszkedett a virológia jeles képviselője.
- Na, mi van kisanyám, nem bírod a kiképzést? – gunyoroskodott. - Ha valóban nem, számolj le! – kacagott önelégülten.
Látszólag kapituláltam, mire önfeledt örömében teljes gázzal támadást kezdeményezett.
 
Búbos kemencényi takaró alatt cidriztem. Megint a lázcsillapítóra fanyalodtam, hirtelenjében egy-kettőre.
- Megállj csak, adok én az összes dezoxiri-bonuklein-sav molekuládnak! – fortyogtam, s próbaképpen kidugtam a kis lábujjamat a takaró-halom alól. Hamarosan kimerészkedtem, hogy lázadó gyomromnak kevés feldolgozni valót hozzak. Épp jött velem szemben egy rőf házikolbász két karéj kenyér kíséretében. Ezzel valahogy majdcsak elbánok – gondoltam – mint a valaha élt fogatlan anyós, akinek a menye a kedvében akart járni, ezért friss kaláccsal kínálta.
- Egyék anyám, jó szívvel adom! – szólt az ifiasszony, és nyújtotta az ennivalót.
- Hogy bírnék én evvel, hisz fogam sincs! – replikázott az asszonyság, és lemondóan legyintett.
- Hát, másom, mint egy kevéske füstölt kolbász, nem igen van itthon – tárulkozott elő nagy szívesen az asszonyka.
- Add, no, valahogy majd elkínlódom! – vidult fel a mama beesett arca.
 
Még rajtam a páncél, bár ló nincs alattam, de ez alá a kis piszok támadó alá se adok! :)
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.