Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utak (2)

 

-         Jaj, fiam, jöhettél volna akár mákszemnyi idővel is később! – dévánkozott az idős asszony, ahogy megpillantotta ritka vendég fiát.
 
Matyi tán meg is sértődött volna, ha nem ismeri anyja gyerekes őszinteségét.
 
-         Hát ennyire örül nekem? – fordult felé tréfásan, és nagy örömében összeszorongatta valaha sötét hajú anyját.
-         Bori húgod gyereke is odalett, és te születése előtt pár nappal érkeztél. Ej, ez a még meg sem született cseppség is … – komorodott el, és számolatlan ránc táncolt végig ifjamúltan is szép arcán.
-         Ugyan már édesanyám, ne legyen ilyen babonás, ne bolondozzék hát! – szólt a fiú, és erősen vakargatta a füle tövét, mint aki rosszat tett.
 
Békén helyére kerültek mégis a gondolatok Matyi megérkeztével. Anyja hamarjában ételt hozott, gyéren látott gyerekének kedveskedett. Ezerféle szó repült egyikőjüktől a másikáig míg beesteledett.
 
-         Mondd csak fiam, hogy éltek, mint bírjátok? Lesz-e már unokám onnan a hevesi hegyekből? – faggatózott erősen.
-         Megvagyunk, dolgozunk, és tudja maga is, együttélés sosincs tányér meg kanálcsördülés nélkül.
-         Emlékszik-e még, hányszor vert el az elevenségemért?! – kanyarintotta hirtelenjében másfelé a szót a fiú.
-         Mit akarsz most ezzel, hiszen hol van már az? – fordította vissza a kérdést sziléje.
-         Ej, jóanyám, Fügedi Mari, ha tudná, hányszor van eszemben, bárcsak most is inkább maga adna pofont, mint az élet – szakajtotta ki sóhaját az egykor tűzrevaló inas, és szó nélkül arcához húzta anyja kezét.
-         Nem adna mégis most egy igazi pofont, mint egykor? – kérdezte csillogó szemtelenséggel idős anyja apró megrökönyödésére.
-         Elment tán a maradék eszed, hát, hogy adhatnék én egy meg lett embernek, meg mivégre? – kuncogott halkan, és lágyszelíd pofont utánozva simította meg fia arcát.
 
Negyvenkilenc karácsonyához közel a fiatalasszony majd két napja vajúdott már. A bába kinint adagolt, de kínjai mit sem engesztelődtek. Szűcs doktor jött sebesen, nem az a másik. Fejét erősen csóválta, míg a hétféle injekciót összebarátkoztatta, és beadta.
Minden mindegy érzés uralta, el sem jutott a tudatáig, hogy az orvos mindkettőjükért erősen aggódik.
Csodálatos karácsonyi ajándékot kapott a kiscsalád, Istvánkát, ha mégoly keserves is volt frissiben a világot hangjával sírva megköszöntenie.
 
Vannak képességek, miket örökül hoz az ember, az előre megérzés kényszerű kínzása, és szenved tőle, szenved olyannyira, hogy szívesen eresztené szélnek végleg, ahogy az idős anya tette volna.
A kicsi fejfán mindössze ez állt: Itt nyugszik ….… Istvánka. Élt 6 hetet.
 
Könnyebben csomagolhatók a borús érzések, míg fiatal az ember. Az asszonyka burokba rejtette szomorúságát és dolgozott tovább, élni akart, s megint gyereket, újabb életet, hisz az neki járt, mint annyi másnak.

http://www.youtube.com/watch?v=5UKI1xVEEHk

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 32446
Hónap: 1734
Nap: 59